Kérdező: Kudron Anna
KA: Hasonló interjúk során miről szerettek leginkább beszélni?
Németh Róbert, basszusgitár: Inkább az, hogy miről nem szeretünk beszélni. (nevetés) Két kérdés van, ami egyben klasszikus, másfelől feketelistás. Egyik, hogy miért énekeltünk régen angolul, a másik pedig, hogy miért ez a zenekar neve.
KA: Úristen!
NR: Beletrafáltam?
KA: Febr. 27-én részt vettetek egy koncerten, amit a cunami által árván maradt gyerekek részére szerveztek. Meséljetek erről valamit!
Szűcs Krisztián, ének, gitár: Őrület, gyakorlatilag őrületes volt, legalább 15 zenekar fellépett, mindenki két-három dalt játszott el, így mi is. De Japán barátunk, illetve Gyuszi a dobos nem lehetett jelen, ezért unplugged felállásban játszottunk. Nagyon érdekes volt számunkra, hát még a közönség számára… de jó volt állítólag!
KA: Hogyan bírjátok a koncertről-koncertre való rohangálást?
SzK: Így! Még bírjuk. Igazából kell ehhez valamiféle fanatizmus, hogy az ember tíz éven keresztül csinálja, hogy nem alszik három napig. Végül is mindenhol négy ****-os szállodákban alszunk, és helikopter szállít minket.
TZ: Van egy nagyon mókás történet, ami utána pár hétig szállóige volt Krisztián és köztem. Miskolctapolcán játszottunk, de az éppen úgy jött össze, hogy hatodik napja mindig máshol zenéltünk – nem mint ha ez egyébként máskor előfordulna – reggel felébredtünk, Krisztiánnal egy szobában, és azt a kérdést intézte hozzám, hogy ’Ismerlek, de hol?’ Fogalmunk nem volt, hogy milyen városban vagyunk éppen, azt sejtettük, hogy Magyarországon lehetünk… hát így bírjuk az ide-oda rohangálást.
KA: Az 5. Szállj ki és gyalogolj c. albumotokhoz kiadott sajtóanyagban a következő olvasható róla: bátor, aktuális, csontnélküli klasszikus popsláger. Na ezeket hogy’ értsük?
NR: Egyrészt szó szerint, másrészt vegyük elő a humorérzékünket. Nyilván amit másfél év munkájával elkészítünk, arról azt gondoljuk, hogy jó. Nem fogjuk azt mondani pironkodva, hogy ez sikerült. Egyébként pedig tényleg azt gondoljuk, hogy ez ilyen aktuális popzene, meg kicsit provokálni próbáljuk ezzel a hazai zenei ízlést, hogy a közfelfogással szemben ez is lehet akár könnyűzene.
KA: Szerintetek miért gondolják Magyarországon az emberek, hogy a popzene hülyeség? Egyáltalán így vélekednek-e?
NR: Ez bonyolult. Érdekes módon főleg azok gondolják, hogy a popzene hülyeség, akik valamivel a kvalitásosabb könnyűzenét kedvelik, mert az országban a popzenét a különféle lakodalmas és mulatós műfajok képviselik. Pedig a popzene tök jó dolog, három és fél percbe nagyon jó dolgokat lehet belerakni. Zeneileg és szövegileg is. Mindenesetre ez nem egy használhatatlan forma. Más kérdés, hogy az elmúlt tíz évben mi tapadt ennek a szónak a jelentéséhez.
KA: Mennyire hajtotok a sikerre? Mi számotokra a siker?
SzK: Mi annak örülünk, ha az emberek eljönnek a koncertjeinkre. Azzal tisztában vagyunk, hogy amire mi azt gondoljuk, hogy popzene, az nem feltétlenül egyezik meg a magyarországi közfelfogással. Ezt például abból is nagyon könnyen leszűrhető, hogy van egy osztrák zenekar, akikkel ’testvér-utaztatási-viszonyban’ vagyunk avagy voltunk, tehát mi játszottunk velük Bécsben, ők pedig velünk Pesten. Amikor mi léptünk fel kint, nyilván senki sem tudta, hogy kik vagyunk mi, de ott volt háromszáz ember, és látszott, hogy figyelték, amit csináltunk. Viszont mikor az osztrák zenekar itt játszott, akkor bár voltak emberek rendesen, de senki sem vette a fáradtságot, hogy odafigyeljen. Úgyhogy a nyitottságról ennyit.
KA: Te hogyan szeretnél hatni az emberek életére a dalszövegekkel? (Szűcs Krisztiánhoz)
SzK: Azt szokták mondani, hogy az, akit több ember hall, vagy figyel, annak van valami felelőssége. De olyan nagyon tudatosan nem szoktam végigmenni ezen, hogy ezzel mit akarok sugallni a tanuló… ifjúságnak. Vannak olyan zenekarok, akiknek a szövegei olyan idézőjelekben vannak, hogy már maguk sem tudják eldönteni, hogy ez idézőjel avagy sem. És ezért félreérthetőek is lehetnek. De ez attól függ, hogy ki mialatt mit ért. Van, aki az Ez a szerelem c. számunkról nem éreti, hogy mi az, hogy „Ez a szerelem?”. Ha egyszerűen nem azt mondod, hogy egy kiló kenyér az száznegyvennyolc forint, akkor nem tudja, miről beszélsz. Ezzel nem tudunk mit kezdeni.
NR: Meg vannak olyanok is, akik óhatatlanul és kényszeresen is a szövegben a poénokat keresik. Valamilyen szinten a magyar viszonyok miatt ez a kódolt szövegelés és ez az idézőjeles beszéd már-már zenei hagyomány. Így nehéz megtalálni egy helyes középutat.
KA: Mi az a Szubjektív-rovat, és hogyan működik?
NR: A weboldalunkon van egy rovat, hogy aki eljön egy koncertre (merthogy az összes olyan ember, aki szereti a zenekart, az nem lehet ott minden koncerten), az írhat egy beszámolót róla, és azt felrakjuk a site-unkra. Ez a mai napig működik.
KA: Mindegyikőtöknek van egy-egy olyan saját dala, amit ki nem állhat?
NR: Azt nem nagyon játsszuk…
SzK: Nekem egy-vagy két olyan szám van, amit nem szeretek. Az egyik a HipHop mjúzik c. örökbecsű dal. Azért nagy ritkán meghallgatom a régi lemezeket. Azon kívül, hogy egy csomó mindenben fejlődtünk azóta, vagy éppen másképp csinálnánk, mondhatom azt, hogy a dalok többsége megállná a helyét ma is. Hogy ki mit gondol erről, az egy más kérdés.
KA: Amit mindenképpen tudnunk kell, hogy mi lesz veletek ezután?
SzK: Egy kórházba befekszünk mindannyian… mielőtt nyugdíjba mennénk. Már csináljuk a következő albumot, elég sok dal kész van, lesznek rajta érdekességek. Például lesz rajta egy duett Lukács Lacival, a Tankcsapda énekesével.
